Általános iskolás koromban azt képzeltem, hogy 14 évesen már tudom majd mi akarok lenni, ennek megfelelően megyek továbbtanulni és végül a választott szakmában dolgozom életem végéig, de legalábbis a nyugdíjig. Ez ma már viccnek is rossz, igaz? Pedig a kilencvenes években ez még így működött. Kisiskolás koromban egyébként óvónő akartam lenni, mint édesanyám. Majd régész, színésznő, tanár és egyszer még a kozmetikus is felmerült. A valóságban is legalább ennyire változatos volt az út, ami a hivatásomig vezetett.

Gyerekkoromban 3 dolog gyakorolt igazán mély benyomást rám, és végül mindhárom megjelent az életutamon is:

1. írás/olvasás, és a könyvek szeretete

Emlékszem az első látogatásomra a helyi könyvtárban, és az első kikölcsönzött könyvre. A Tesz-Vesz város volt az 

 

2. színház

Emlékszem, amikor először léptem be a Veszprémi Petőfi Színházba és pillantottam meg az elképesztően gyönyörű lépcsősort, és a vörös bársonnyal borított székeket.

3. kencézés

És emlékszem az első házilag készített arcmaszkra, amit egy női lap hasábjairól lestünk tesómmal, és titokban készítettünk el.

Aztán a korábbi elképzelések elhalványodtak. Hatosztályos gimnáziumba mentem Zircre, ahol magától értetődő elvárás volt, hogy lehetőleg főiskolán, vagy egyetemen folytassuk a tanulmányainkat.

Bár az egyik évben játszottam a színjátszókör előadásában, és akkoriban többen is a Színművészetire készültünk, de később győzött a realitás. Mivel imádtam olvasni, és egész jól írtam – a tanáraim szerint – kommunikáció szakban gondolkodtam, valamint felfedeztem a művelődésszervező szakot, ahol akkoriban többféle területre is lehetett specializálódni.

Így kötöttem ki végül Esztergomban a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció-művelődésszervező szakán. Megfogott a hely szelleme, a város hangulata a Bazilikával és a Dunával. Kicsi főiskola volt, szinte már családias. Ma a Pázmány Péter Egyetem részeként működik, beolvasztották.

Egy sikeres válogató után az írás helyett mégis inkább a rádiós szakirányt választottam, valamint az andragógia (felnőttképzés) specializációt. Az egyik gyakorlatomat azonban egy helyi, regionális lapnál töltöttem, ahol marasztaltak. Végül egy évig dolgoztam ennél az újságnál, még a suli mellett, és a rádiós szakirányt leváltottam a nyomtatott sajtóra. A tanáraim elfogadták, hogy az órák helyett dolgozni járok, az írásaimat pedig bemutattam, így nem volt gond.

De miért nem lettem végül újságíró? 21 évesen iszonyú naiv voltam, és hamar megtapasztaltam a média hátulütőit. Milyen az, amikor a helyi politika és a főszerkesztő határozza meg, mit sugalljon a cikk és addig kell keresnem az interjúalanyt, amíg azt nem válaszolja, amit hallani szeretnének…biztosan értitek mire gondolok.

Ezért új munkát kerestem, ekkor már Budapesten. Nagyjából azzal egyidőben, hogy megszereztem a diplomát, értékesítő lettem egy lapkiadónál (2006-ot írtunk ekkor). Hirdetési felületeket értékesítettem, hideghívásokat bonyolítottam, tárgyalásokra jártam a város különböző pontjaira úgy, hogy nem ismertem Budapestet. Ekkor még nem volt okostelefon, hogy a Google Térkép, vagy a BKV útvonaltervező bárhol kisegíthetett volna. Atyaég, hogy én hányszor eltévedtem!!!! Aztán a csapatot átszervezték, én pedig jobbnak láttam továbbállni.

No, ekkor eltöltöttem 1,5 napot egy ügyvédi irodában, ahol azonnal felismertem, hogy nem nekem való. Majd szinte azonnal felvettek az első valamirevaló munkahelyemre, egy felnőttképzési céghez asszisztensnek. Itt értékelték, hogy van megfelelő végzettségem, és én is örültem, hogy komolyan vesznek. Öt évet töltöttem ezen a helyen, és életreszóló barátságokat kötöttem. Micsoda bulik, micsoda sztorik, és projektek, mennyi munka….rengeteg élmény.

Itt derült ki számomra a főiskola után, mit is takar a felnőttképzés, és annak az adminisztratív háttere. Tanfolyamszervezés, akkreditációk, résztvevőkkel és cégekkel való kapcsolattartás…de egy idő után elég lett. Ekkor átnyergeltem cégen belül értékesítési területre és elkezdtem beletanulni a szervezetfejlesztésbe.

Időközben kedvet kaptam ahhoz, hogy visszaüljek az iskolapadba (2010). Úgy éreztem, hogy a munkámban nem vagyok a helyemen. Sőt, láttam, hogy sokan körülöttem szintén ugyanebben a cipőben járnak. Ez motivált arra, hogy elkezdjem a Szent István Egyetemen az Emberi erőforrás tanácsadó szakot. Meg akartam tanulni a tutit, hogy másoknak is segíthessek eligazodni a munkaerőpiacon.

Közben a munkahelyemen viszont a szuper csapatunk kezdett fogyatkozni, és már nem volt, ami ott tartson.

Itt kellene húzni egy vonalat, mert ami ezután jött, megérdemelne egy külön fejezetet.

Érdekelt a HR, és ezen a területen kezdtem nézelődni, de nem volt tapasztalatom, így folyton lepattantam mindenhonnan. Végül közönségszervező lettem Budapest egyik vezető színházában. (Figyeled, színház!) Megragadta őket az értékesítői vénám, volt tapasztalatom ügyfelekkel is, és ugye imádtam a színházat. Képzelhetitek, olyan meghatottan léptem át a küszöböt, mintha legalábbis Törőcsik Marival játszhattam volna egy színpadon, holott beültem egy pultba jegyeket árulni! 😀 Na jó, céges ügyfelekkel is tartottam a kapcsolatot, és ehettem a színészbüfében. Ahol persze azonnal előre kellett engedni a színészeket, ha éppen akkor jelentek meg, amikor már végre sorra kerültem volna. Hiába, egy színházban is van hierarchia. Itt egy év alatt több előadást láttam, mint addig és azóta együttvéve, sem. Érdekes év volt, mozgalmas, sajnos több magánéleti drámával is megtűzdelve. És az elképzelések nagyon mások voltak ebben a nonprofit világban, mint a business szektorban, így egy év után váltottam.

Közben eljutottam az egyetem végéig, de a szakdolgozatot képtelen voltam megírni. Azt egy kicsit parkoló pályára tettem. Akkoriban nem voltam jól, nehéznek tűnt minden.

Hosszas angol tanulás után elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét megpróbálkozzak a HR-es vonallal, és nagyon szerettem volna egy multiban dolgozni. Úgy tűnt, az az igazi menőség, egy multiban mereszteni a seggem folytatni a karrierem. Mivel értékesítőként folyton HR-esekkel tárgyaltam, vágytam a másik oldalra, hogy ne nekem kelljen hason csúszni a megrendelésért, hanem ….. érted.

Barátnőm javaslatára az ő munkahelyén is próbálkoztam, egy amerikai tulajdonban lévő banknál. Nonprofit szektor után egy bank! El tudsz képzelni ennél nagyobb kultúrsokkot? Na, csodák persze nincsenek, nem HR-es pozícióra vettek fel. Telebankár lettem!!!!! Én, a bölcsész, újságíró, felnőttképző, közönségszervező….pffffff. Gondoltam, bekerülök a legaljára, aztán néhány év alatt majd megmászom én azt a ranglétrát, istenuccse’! Abban igazam lett, hogy a legaljára kerültem…

(Egyébként simán leköröztem a közgáz végzettségű ifjú titánokat az alkalmasságin, ahol számolási feladatokat kellett megoldani időre. Viszont csak a 4 alapműveletet kellett használni, se deriválás, se integrálás, semmi komoly. Hülye én sem voltam matekból, csak nem reál szakra mentem.)

Hetekig tartó tréningezés után ülhettem csak telefon mögé, szigorú ellenőrzés mellett, majd kb. 1 hónappal később hagytak magamra. Azt senkinek nem kívánom…üvöltő ügyfelek, megválaszolhatatlan kérdések, büntetés egyperces csúszásért, adott időben lehetett csak mosdóba menni, ha kaptam engedélyt….mindezt 3 műszakban. Le a kalappal mindenki előtt, aki valaha ilyen munkakörben dolgozott huzamosabb ideig! Még a próbaidő alatt eljöttem, nehogy meg kelljen várnom a 2 hónapos felmondási időt. Be kellett látnom, hogy ez egy igen rossz döntés volt részemről.

No, de nincsenek ám véletlenek! Ez után a baki után egy nyugodt munkára vágytam, akár vissza a pult mögé, ahol nem kell időre pisilni, és nem kapok pénzbüntetést, ha valamit elrontok. Miután lejjebb adtam az igényeimből, jött is a következő lehetőség. Egy magyar informatikai cég vett fel recepciósnak és rendezvényszervezőnek. Végre nem bőgve jártam dolgozni, és itt ismerkedtem meg a férjemmel! (Ugye, hogy nincsenek véletlenek?) Dolce Vita volt ez az elmúlt évekhez képest. Később házon belül egy másik munkakörbe kerültem. Ügyfélszolgálatos lettem – informatikai területen. Itt rengeteget tanultam, tényleg!

Ekkortájt sikerült befejeznem az egyetemet is, végre leadtam a szakdolgozatot és túl voltam az államvizsgán. Nagy kő esett le a szívemről. Utáltam tologatni magam előtt. A végzettséggel persze semmit nem kezdtem, azon kívül, hogy sikerült megtalálnom a saját utam általa.

Közben az érdeklődésem egyre inkább a bőrápolás felé fordult. Újra és újra küzdöttem pattanásokkal, sosem múltak el igazán, és folyton kerestem az okokat. Utána olvastam, tanultam, kozmetikumokat próbálgattam, összetevőlistákat elemeztem. Majd arra lettem figyelmes, hogy a barátaim az én véleményemet kérik ki kozmetikumvásárlás előtt… Párom biztatására kezdtem blogot írni, ekkor indult az ezustkorte.hu (2017). Ahogy egyre jobban beleástam magam a bőrápolás bugyraiba, már tudtam, hogy legszívesebben csak ezzel foglalkoznék. De ahhoz még sokat kellett tanulnom, viszont már láttam az utat magam előtt.

Még egyszer utoljára munkahelyet váltottam. Jól megfontolva, és előkészítve a terepet a teljes önállósulásig. Egy korábbi kolléganőm értesült arról, hogy keresgélek, és elhívott a cégéhez dolgozni. Ismét a felnőttképzésben találtam magam, mint irodavezető, afféle mindenes. Itt már csak félállásban dolgoztam, és engedték az otthoni munkát is. Klassz emberek között, klassz munkát végeztem és közben magamra is volt időm.

Hamarosan el is kezdtem a kozmetikus iskolát, mert be kellett látnom, hogy a bőrápolás terén nem elég az önképzés, kell a végzettség is. Nem volt könnyű döntés, mert az elmúlt évek során elkényelmesedtem, a suliba pedig péntek esténként és szombatonként kellett járnom. Amikor más már lubickolt a hétvégében, én ismét ültem az iskolapadban. Nehéz volt, nehezebb, mint gondoltam. Keményen kellett tanulni. A cél az volt, hogy bőrápolási tanácsadással foglalkozhassak, miközben olyan kozmetikumokat forgalmazok, amiket jó szívvel tudok ajánlani másoknak. Azt most nem részletezem, hogyan született meg a Mi kell a bőrnek webshop gondolata, és hogyan is valósult meg, mert erről korábban ITT már írtam. Így is hosszabbra nyúlt ez a beszámoló, mint amit egy lélegzetvételre bárki szívesen elolvasna.

A nagy bolyongás tavaly végül azzal ért véget, hogy Budapestről vidékre költöztünk a férjemmel. Hazajöttem, abba a Veszprém megyei kis településre, ahol felnőttem. Dudaron élünk, abban a házban, amit a szüleim építettek, és ahol a gyermekkorom nagy résztét töltöttem. Befejeztem az iskolát, elindult a webshop, és bőrápolási tanácsadóként dolgozom, miközben továbbra is írom a blogot, mert az írói véna azért megmaradt. Hosszú volt ez az út, és most indult el a következő szakasza.

Lépj bátran, de megfontoltan, ha Te is úgy érzed, nem vagy még a helyeden!

Puszi, ölelés! Gina

 

Köszönöm mindazoknak, aki az Instagramon arra szavaztak, hogy ez legyen a következő bejegyzés témája. Szinte terápiás élmény volt megírni.